Gajág Gergő: Nem fogom kiengedni a kezeim közül az esélyt

– Szigetváron nőttél fel, hogyan kötöttél ki a futball mellett?

– Sok sportágat űzött akkoriban minden gyerek, így voltam ezzel én is. Atletizáltam, birkóztam, kosaraztam, aztán szerencsére a foci volt az, ami a leginkább lekötött. Korán, már négyévesen elkezdtem játszani, és a szigetvári lakótelepen felnőve sok gyerekkel volt erre lehetőségem. A ház előtt is volt egy focipálya, így gyorsan magával ragadott a dolog. Édesanyám kézilabdázott, édesapám pedig focizott, így a családi kötődés is megvolt a sporthoz.

– Minden gyerek csatár szeretne lenni, mikor lettél végül védő?

– Csatár rövid ideig voltam, főleg azért, mert gyorsan megnőttem. Akkoriban az volt a kiválasztási elv, hogy akkor mész hátra védőnek. Ténylegesen U15-től volt kimondva a PMFC-nél, hogy én védő vagyok, addig a középpálya és a védelem között ingáztam.

– Baranyában a PMFC a legnagyobb hagyományokkal rendelkező klub, neked mit adott?

– Rengeteget adott nekem a klub, jó edzőkkel és profi légkörben dolgozhattam. Baranyában a PMFC-ben focizni nagy dolog, de a rengeteg élmény és barátság mellett azért balszerencsésen alakult a sorsom, mert egy évvel azután, hogy profi szerződést kaptam, a szó szoros értelmében eltemették a pécsi focit a kezdőkörben a 2015-ös kizárással. Akkor nekem is új klub után kellett néznem.

Az első szerződését a PMFC-nél írta alá (Fotó: PMFC)

– Kik voltak a mentoraid, akik meghatározták a futballhoz való kapcsolatodat?

– Jó mentoraim voltak, de Lantos Levit ki kell emelnem. Mondhatni, ő volt a „futballfaterom”, aki az első pillanattól felkarolt. Rengeteget formált a mostani énemen is, hiszen nagyon jólesett az, ahogyan egy idősebb játékos bánt velem, ezt próbálom én is ma már visszaadni. De mondhatom Balogh Bélát, Stark Pétert, akiktől ugyancsak megtanultam azt, mennyi plusz munka is kell a felnőtt futballban.

– A balszerencsés helyzetben merre vetted az irányt?

– Én a kizárás évében már kölcsönben játszottam Kozármislenyben, és amikor vissza kellett volna jönnöm, akkor történt meg a kizárás. Lett volna lehetőségem elmenni Sopronba, ami aztán különböző okok miatt nem jött össze. Végül a baranyai légkörből kikerülve, Szegedre igazoltam a SZEOL-hoz.

– Tóth Ákos már jól ismert, amikor nyáron Kecskemétre kerültél, hiszen sportigazgatónk akkor az edződ volt a SZEOL-nál. Most is ragaszkodott hozzád?

– Ákos személye és keze most is vastagon benne volt abban, hogy itt lehetek Kecskeméten. Tudom, hogy nagyon bízik bennem, szerettünk egymással dolgozni, pontosan tudja, hogy milyen típusú játékos vagyok. Úgy kerültem Szegedre, hogy azelőtt soha nem éreztem olyan bizalmat, hogy az edzőnek valóban én kellek. Már Sopronban edzettem egy ideje, de még akkor is kaptam a telefonokat napi szinten, hogy továbbra is várnak. Végül vonatra ültem, és egy kellemes utazás után Szegeden kötöttem ki. Remek időszak volt, hiszen egyből feljutottunk az NB III-ból, aztán belekóstolhattam az NB II-be. Noha a másodosztályhoz nem voltak adottak a körülmények, mégis megtapasztalhattam azt, hogy milyen egy jól működő öltöző.

– Ha már az öltöző, erőnléti edzőnk, Buzási Péter akkor még csapattársad volt Szegeden. Mennyire sikerült már megszokni, hogy most más a hierarchia?

– Már akkor is dolgozott edzőként, képezte magát, szakmailag nagyon felkészült volt, ami azóta csak még inkább igaz. Nem véletlenül jártam külön is hozzá, tehát nem teljesen új a helyzet. Egyelőre a szakmai dolgokról szólnak a napjaink, mindenkinek megvan a saját élete a foci mellett, de a válogatott szünetben már szeretnénk sort keríteni egy nagyobb beszélgetésre, mert köztünk már tényleg bő tíz éve szoros barátság van.

Szegedi csapatkép: Buzási Péter a középső sor bal oldalán, kettővel mellette Gajág Gergő, pirosban Tóth Ákos

– Volt egy rövid visszatérésed Pécsre a szegedi időszakodban, miért alakult ez így?

– A Pécsnek nagy céljai voltak, Márton Gábor irányította a csapatot, engem pedig megkerestek, hogy segítenék-e feljutni az NB II-be az anyaegyesületemnek. Szegeden segítőkészek voltak, nem örültek, hogy megyek, de megértették. Sajnos nem lett pozitív a történet vége, mert nem tudtunk feljutni, utána pedig szélnek eresztették az egész csapatot. A következő év is felemásra sikerült, visszamentem Szegedre, ahol dobogósok lettünk, de az idény végén megszűnt a felnőttcsapat. Sosem voltam egy ugrálós típus, hiszen most 32 éves vagyok, és a KTE a negyedik klubom. Legtöbbször azért váltottam, mert gyakorlatilag megszűnt a csapatom.

– Mennyire kárpótolt az élet az újabb visszatérés után a PMFC-nél?

– Második helyen fordultunk az NB II-ben, végül negyedikek lettünk a végén, ami tényleg nagy eredmény. Mindezt megelőzte egy feljutás, ami hatalmas öröm volt, de az NB II-ben sajnos kevés lehetőséget kaptam, igazából meg sem tudtam mutatni magam. A foci ilyen, utólag nem bánom, hogy így alakult, mert nyithattam egy teljesen új lapot Kozármislenyben, ahol végig bíztak bennem, és eredményes éveket is tölthettem el a klubnál.

– A Kozármisleny évek óta a másodosztály kellemes meglepetése, hiszen rendre az élmezőnyben végzett a gárda, még a feljutás gondolatával is eljátszhatott időnként. Mi volt a titkotok?

– Sokan kérdezték ezt már tőlem, de nagy titok nincs, legalábbis nem tudok ilyet mondani. A fő kötőerőt természetesen Feleki Attila jelentette, aki megteremtette azt a különleges miliőt, ami a kívülállóknak talán le sem írható. Már 18 éves kölcsönjátékosként is éreztem azt, hogy valóban egy közösségbe érkeztem meg. Ebben nemcsak a játékosok és a stábtagok voltak benne, hanem a szertárosok, a büfések, az irodai dolgozók. Mindenki ismert mindenkit, pici klubról volt szó, így egy irányba tartottunk. Hullámvölgyek persze mindig vannak, de a játékosok és az edzők bizalmat és teret kaptak, az elvégzett lelkiismeretes munka pedig meghozta az eredményeket.

Kozármislenyben remek sikerekben lehetett része kapitányként (Fotó: Kozármisleny FC)

– Hatalmas szeretettel beszéltek rólad, amikor átigazoltál hozzánk, és igazi kapitányként búcsúztak tőled. A Kozármislenyre nagy játékosmozgás volt jellemző, ebben képviselted te az állandóságot. Mikor kellett vezérnek is előlépned?

– Magyar Márk klubigazgató már a PMFC-nél is ismert engem, tudta, hogy milyen típusú és beállítottságú játékos vagyok. Amikor megérkeztem, nem kaptam meg egyből a karszalagot, de tulajdonképpen már úgy gondolkodott, hogy idővel az enyém lesz. Vezérnek lenni nem elhatározás kérdése, hanem egy attitűd, ami mögé sokan állnak be. Hála az égnek remek visszaigazolás volt számomra, hogy ezért milyen sokszor voltak hálásak, holott én csak olyan voltam, mint amilyen egyébként is vagyok. Nem volt ez plusz teher, csak csináltam, amit jónak gondoltam. Szerencsére ez párosult azzal, hogy fontos tagja lettem az öltözőnek. Különösen jólesett, amikor bátorító üzenetek sorát kaptam, hogy megérdemeltem azt a lehetőséget, amit most a KTE-vel kaptam. Az élet hozta ezt, remek mentoraim voltak, az ő példájukon keresztül láttam azt, hogy mit adjak át a csapatnak és a fiataloknak.

– Mennyit tudsz ebből átadni Kecskeméten?

– Igyekszem továbbadni, amit csak lehet. Próbálok a többiek alá dolgozni, szoktam is mondani, hogy ti vagytok a zenészek, én meg majd viszem a zongorát. A fiatalokból próbálom kihozni a legtöbbet, nem szakmai, hanem mentális oldalról közelítve. A lényeg az, hogy a kemény munka és a jó hangulat mindig kéz a kézben járjon.

– Családi okai is voltak annak, hogy nyáron váltottál, mesélnél erről?

– A menyasszonyom kézilabdázik, és szeretett volna magasabb szinten játszani az NB I/B-ben. Sok beszélgetésünk volt, végül igazat adtam neki abban, hogy élni kell a lehetőséggel. Én is sportolok, tudom, hogy milyen szituáció ez. Sokat tettem a Kozármislenyért, így nyugodt szívvel válthattam, a klub is így állt ehhez. Neki Szigetszentmiklóson adódott erre módja, én pedig nézelődtem, és végül tényleg azt mondhatom, hogy jobban nem is alakulhatott volna a sorsom.

– Számítottál rá, hogy a KTE játékosa lehetsz?

– Az igazság az, hogy amikor az előző idény végén fogadtuk a KTE-t, akkor már tudtam, hogy költözni fogunk. Úgy mentem fel a pályára, hogy egy nagyon jó meccset akartam játszani, hogy azzal felhívjam magamra a figyelmet, akár a Kecskemét figyelmét is. A nyaram aztán álomszerűen alakult, hiszen előbb megkértem a barátnőm kezét, majd két perccel később csörgött a telefonom, hogy a KTE akar engem, két nappal később pedig már itt is voltam. Nagyon boldog és hálás vagyok, ezt napi szinten igyekszem meghálálni, egyszerűen élvezni akarom minden percét. Óriási motivációt jelent számomra, hogy komoly célokért küzdhetek. Kozármislenyben is megvoltak, de más volt a realitás, ezzel együtt, ha évek múlva ott hagyom abba a játékot, már maradéktalanul elégedett lettem volna. Ezzel a kecskeméti lehetőséggel azonban minden grátisz innentől, ami nem azt jelenti, hogy akkor hátra is dőlhetek. Éppen ellenkezőleg, minden nap úgy akarok dolgozni, hogy az idény végén elérjük a célunkat.

– Említetted a motivációt. Kell annál több 32 évesen, mint hogy az NB I-ért küzdhetsz?

– Egy nagy kövér nem erre a válaszom. Ennél nem kell több. Viszonylag gyorsan megemésztettem, hogy ez gyakorlatilag az utolsó sanszom, mert ha így állnék hozzá, az görcsössé tehetne.Egyszerre jó és fura is ez. Nagyon sokáig küzdöttem a karrierem során, sokszor elhúzták előttem a mézesmadzagot. Korábban azt hallgattam, hogy bennem van az NB II., mégis nehezen jutottam el odáig. Utána ugyanez volt az NB I-gyel, mondogatták, hogy képes vagyok rá, de addigra többet ért, hogy megbecsülnek Kozármislenyben. Most viszont jött a KTE, és nem fogom kiengedni a kezeim közül ezt az esélyt, szerencsére ugyanezt látom a srácokon és a stábtagokon is. Nagyon sok hasonlóságot látok a mislenyi légkörrel már most, így minden adott egy jó szezonhoz.

– Zárásként beszéljünk a szurkolókról, mert az beszédes volt, hogy Gyirmóton egy olyan sálat kaptál a nyakadba a lefújás után, ami egy klasszikus darab. Gyorsan megkedveltek, ebből mit érzékelsz?

– Az biztos, hogy már az első meccs után éreztem, hogy a szurkolók mennyire szeretik ezt a klubot. Ajkán nem játszottunk jól, de egy negatív hangot nem kaptunk a lelátóról. Ami a gyirmóti sztorit illeti, eléggé elfáradtam a meccs végére, és először csak annyit láttam, hogy repül mellettem egy sál. Gondoltam, valaki másnak szánja a tulajdonosa, akinek vissza is adtam, de én voltam a célpont. Én még mondtam is először, hogy akkor aláíratom a többiekkel, és a következő hazai meccsen visszaadom, de ezután értette meg velem, hogy ezt személy szerint nekem akarja adni. Őszintén szólva nem akartam elhinni, hogy pár meccs után máris ilyen elismerésben és szeretetben lesz részem, erre nincsenek is szavak. Amióta nyáron megtudtam, hogy a KTE játékosa lehetek, azóta rengeteg öröm ért, és ebben a helyzetben csak egy dolog van a kezemben. Úgy tudom meghálálni, ha a szívemet-lelkemet kiviszem a pályára, és mindent megteszek a csapatért, hogy ez a klub sikeres legyen. Ennyit biztosan megígérhetek.

Szerző: KTE/kecskemetite.hu