Politikai háttér? Ott lesz vagy nem lesz ott a kecskeméti „Állami Áruház” a POSZT-on?

Az események hátterét a POSZT honlapjára 2019. május 10-én felkerült bejegyzés világítja meg. Melyet most szó szerint közlünk:

"KEDVES NÉZŐINK, TISZTELT ÉRDEKLŐDŐK!

A kecskeméti Katona József Színház Állami Áruház című előadását azért hívtuk meg a POSZT-ra, mert kiemelkedő minőségű szórakoztató előadásnak tartjuk, és azt gondoltuk, hogy sokan lesznek kíváncsiak a kultikus film nagyszerű operett-feldolgozására.

A Színház lelkesen fogadta meghívásunkat, örömmel írták alá a szerződést.

A közönség érdeklődése sajnos a Színház és a POSZT hangsúlyos marketingmunkájának ellenére is jelentősen alulmúlta várakozásainkat, ezért a POSZT szervezői a Színházzal egyeztetve úgy döntöttek, hogy lemondják az előadást.

Ezt követően az interneten és a Facebookon több olyan megjegyzés is napvilágot látott, amelynek szerzője politikai okokat sejtett az egyszerű szakmai döntés mögött.

A POSZT szervezői soha, egyetlen előadást sem mondtak le politikai okok miatt. Vezérlőelvünk a programszervezésnél a szakmai minőség mellett a sokszínűség, ennek érdekében hívtunk meg minden évben független, kőszínházi, és vizsgaelőadásokat is a legkülönbözőbb műhelyekből.

Az online térben érkezett reakciókból most úgy látjuk, talán mégis van esély az előadás megtartására, így teszünk erre még egy kísérletet.

AKI SZERETNÉ, HOGY AZ ÁLLAMI ÁRUHÁZ OTT LEGYEN A POSZT-ON:

- OSSZA MEG EZT A POSZTOT,

- ÉS KÜLDJÖN EGY E-MAILT "JEGYET VENNÉK AZ ÁLLAMI ÁRUHÁZRA" TÁRGGYAL A POSZT@POSZT.HU-RA MÁJUS 15-IG"

Valószínüleg a véletlen műve, hogy a Revizor kritikai portálon éppen a POSZT bejegyzése előtti napon, 2019. május 9-én jelent meg egy írás a kecskeméti előadásról, Puskás Pannitól. Ami pedig így szól:

LEHET-E EZT MÉG FOKOZNI?

Nehéz dolog lehetett az ötvenes években élni, erre az Állami Áruház című szocialista operett igazán jó példa. Most se könnyű - ezt pedig Fábián Péter és Benkó Bence kecskeméti rendezése bizonyítja.

Nem kell sokat dolgozni az Állami Áruházon ahhoz, hogy az ötvenes évek paródiáját lássuk benne. Ha az 1952-ben készült filmet ma végignézzük, nehezen hisszük el, hogy nem eleve rendszerparódiának szánták. Pedig nem így volt: a színtiszta szocialista propaganda keveredett benne az operett műfaji elemeivel, célja pedig a világ jobbítása, az emberek tanítása, a helyes ideológia közvetítése volt. És nem utolsó sorban az operett műfajának át- és megmentése, mert azt a korszellem a burzsoázia művészeteként tartotta számon. Ez az oka annak, hogy az Állami Áruház sztorija borzasztóan unalmas: az áruház dolgozói ugyanis problémamentesen közelednek a happy end felé, az intrikus elemeket likvidálja a rendszer még azelőtt, hogy bármi galibát okoznának, szereplőinknek pedig nincs más dolguk, mint bízni a tervgazdálkodás jövőjében, a szocializmus pedig meg is védi őket minden bajtól és nehézségtől.

Majdnem huszonöt év, a diktatúra puhulása és az emberek szocializmusból való kiábrándulása kellett ahhoz, hogy az Állami Áruház akként jelenjen meg a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadán, aminek ma látjuk: önmaga paródiájaként. Ascher Tamás 1976-os rendezésében „kirobbanó kacaj fogadja azokat verbális megnyilatkozásokat, amelyek kapcsolatba hozhatók a szép és boldog jövőt építésének célképzetével", és „nevetnek az elhangzó téziseken (például » Ideológiai továbbképzés nélkül a reakció uszályába kerülsz. «)" - olvasható a Philther színházi adatbázis Állami Áruházról szóló szócikkében. Ugyanakkor a diktatúra állandó fenyegetése is megjelent ebben az előadásban: a színpadon „két bőrkabátos alak vigyázott mozdulatlanul a tartós jókedvre" (Koltai Tamás: Az én Kaposvárom).

Ascher Tamás tehát az ötvenes éveket idézte meg, hogy részben a hetvenes évekről mondjon el valamit, ennek a kettősbeszédnek a következménye volt az előadás körül kialakult rajongás, valamint az a vígszínházbeli vendégjáték, amelyre jegy nélkül tülekedve igyekezett bejutni az összeverődött tömeg, és ami „vígszínházi csata" néven vonult be a magyar színháztörténetbe. Emiatt látta úgy Fábián Péter és Benkó Bence, hogy a kecskeméti Katona József Színház színpadán megrendezett előadásuknak már nemcsak az ötvenes, hanem a hetvenes évekkel is van némi dolga, meg napjainkkal is természetesen. Rendezésükben az ötvenes évek paródiája a hetvenes évek színházi kettősbeszédével keveredik. Ám míg előbbi a kor színházi/filmes nyelvének bugyutaságát poentírozza, addig az utóbbi komolyan megkérdőjelezi a kettősbeszéd létjogosultságát, amely mind kellemetlenebbül tolakszik vissza napjaink színházi kultúrájába. Az összkép pedig - furcsa módon - mégis csak azt mutatja, hogy velünk élnek az ötvenes és a hetvenes évek, és bár úgy tűnt egy ideig, hogy elfelejtettük őket, mégis erősen meghatározzák kulturális emlékezetünket, politikai beállítottságunkat és színházi ízlésünket.

Mindezt alapvetően két gesztussal éri el az előadás. Az egyik, a dominánsabb, az ötvenes évek cukormázas állami propagandakultúrájának tökéletes túltolása. A színpadképet a piros árnyalatai uralják: gigantikus vörös csillag a háttérben, a jelmezek pirosak, narancssárgák és főleg rózsaszínek, próbabábuk mindenütt - az egész egy babaházhoz hasonlít leginkább. Ilyen a színészi játék is: harsány, és erősen ki van hegyezve a poénokra. A szerelmesek (Dobó Enikő és Koltai-Nagy Balázs) nagyon szerelmesek, a Boriskát játszó Kovács Lotti, ha lehet, még egy lapáttal rátesz a Turay Ida-féle operettprimadonnaságra, Szemenyei János Latabár Kálmán a köbön, Varga-Huszti Máté pedig Klinkó Rezsőként már nem is raccsolhatna kellemetlenebbül. Glauziusz bácsi dalát Pál Attila legalább olyan szívhez szólóan énekeli, mint anno Feleki Kamill, „Csak egyben bíztam, mint már annyian, hogy boldogabb lesz lányom vagy fiam", így szól az örökzöld sláger, miközben a próbabábukra kivetítve látjuk Rákositól Orbánig az összes miniszterelnökünket.

Az előadás másik fontos összetevője az ordenáré politikai kiszólogatás, amely megtöri a habkönnyű álomvilágot. Ám a kortárs politikai utalásrendszer kabaréjellegű poénok egymásutánját jelenti, nem törekszik arra, hogy különösebben elmélyítse a múlt és a jelen közti összefüggéseket. Kocsis Ferenc (Koltai-Nagy Balázs), a vállalat frissen kinevezett igazgatója nem foglalkozik nőügyekkel, a hangosbeszélőből szóló utasításokat bizonyos Viktor bácsi adja, a „szabadság" szó mint a Rákosi-korszak köszönése több százszor hagyja el a szereplők száját, üres szófordulattá, a szabadság szöges ellentétévé válik. És idekeveredik a hetvenes évek is, Ascher Gizi (Danyi Judit) figurájával, aki a vállalat titkárnője, s mint egy telefonbeszélgetésből kiderül, Ascher Tamás rokona, aki titkárnői feladatai helyett jelentések írásával tölti idejét irodájában.

Ahogy az eddig talán kiderült, nagyon izgalmas kísérlet a kecskeméti Állami Áruház című előadás. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy érdekes ideológiai és színházi megoldásai ellenére iszonyú nehéz végignézni, hiszen a nézőtéren töltött idő kb. nyolcvan százalékában az ötvenes évek túlzásig fokozott gagyiságát látjuk a színpadon. Úgy alakult, hogy mikor Kecskeméten jártam, rajtam kívül a széksorokban csak általános iskolás osztályok ültek. Ha az ő szemükkel próbáltam meg nézni az előadást, különösen zavarba ejtő volt, hiszen közülük legtöbben valószínűleg csak az eredeti mű faék típusú ideológiáját és a szerelmi civódásokat értették, tehát paradox módon valószínűleg az ötvenes évekbeli Állami Áruházat látták.