Zsámboki Angéla elhagyta Németországot, hogy Kecskeméten találjon új otthonra

- Pedig sokan vannak azok, akik szerint „kolbászból van" nyugaton a kerítés. Ön miért nem szeretett Németországban élni?

- Mindvégig azt éreztem, hogy Németországban soha nem fognak befogadni. Nem csak engem, hanem a férjemet sem. A szülei '56-ban mentek ki, ő már ott született, ott tanult, de még őt sem. A németek nem közvetlenek, nem barátságosak, és csak olyan munkában tudsz elhelyezkedni, ami nekik nem passzol. A férjem fejlesztőmérnök, nem akarták még azt sem nagyon tolerálni, hogy elvégezte az egyetemet, „rányomták a bélyeget", hogy magyarok a szülei, tehát ő sem német. Én nem szerettem kint élni. Próbáltam ugyan a szakmámban, kozmetikusként elhelyezkedni, de nem sikerült, mert nem volt rá igény. Ezért elvégeztem egy orvosasszisztens képzőt, utána pedig szociális osztályon dolgoztam 2014-től.

- Ugorjunk vissza egy pillanatra Magyarországra. Ön honnan indult?

- Budapesten születtem 1975. május 7-én. Dunaharasztiban laktunk a szüleimmel, majd később Táborfalvára költöztünk. Anyukám az ottani körzeti orvos mellett volt asszisztens, több mint 50 évig, és kórházban is dolgozott szülésznőként. Édesapám pedig televízió műszerész volt. Az általános iskolát Dunaharasztiban végeztem, majd onnan Budapesten, egy kéttannyelvű gimnáziumba jelentkeztem. Elsőéves voltam, amikor Táborfalvára költöztünk, így végül egy dabasi gimnáziumban érettségiztem.

- Mi volta az oka a Táborfalvára költözésnek?

- A nagyszüleim a világháború előtt földbirtokosok voltak, és mi a rendszerváltás utáni kárpótlási lehetőséggel élve vettünk egy nagy, 52 hektáros tanyát, ahol mezőgazdászkodtunk. Ami a számomra például konkrétan azt jelentette, hogy a gimnázium mellett reggel 4 órakor felkeltem, és megetettem az állatokat. Volt 40 fejőstehenünk, bika, malacok. Nem volt könnyű. Még akkor sem, amikor érettségi után elvégeztem a kozmetikusképző iskolát, és kozmetikus lettem, mert mellette csináltuk tovább anyukámmal és a nővéremmel a gazdaságot. Ami azután az első gazdasági válság idején 2007-2008-ban ráfizetéses lett. A földek ugyan megmaradtak, de az akkori szocialista kormány miatt szinte minden tevékenységünk befuccsolt. Szó szerint a földre öntöttük ki a tejet, az állatállományt pedig felszámoltuk.

- Hogyan ismerkedett meg a Németországban élő későbbi férjével?

- Adalbert szülei magyarok, '56-ban költöztek ki, disszidáltak, ő így Németországban született, de mi már gyermekkorunktól ismertük egymást. A szüleink jóban voltak, egy baráti körbe tartoztak, a rendszerváltás után pedig hozzánk jártak mindig. Nekünk ez egy gyermekkori kapcsolat volt. Miután férjhez mentem kiköltöztünk Németországba, és 12 évet éltünk kint. Ott megtanultam németül és társalgási szinten angolul is. A három gyermekem kint született: Rebeka Róza 2013-ban, Szavanna Lola 2015-ben, Maximilián Pierre pedig 2018-ban. Mindenki német-magyar állampolgár. A nagylányom beszél és ért is németül, a középső már csak érti, de kevesebbet válaszolgat, a Maxika pedig már nem nagyon érti a németet, hiszen 2019-ben költöztünk haza. A két kislányom kint járt óvodába, és amikor kezdődött az iskola, akkor már itthon írattuk be őket. Az előző házasságomban 1998-ban született nagyfiam, Dominik viszont nagyon jól beszél németül. Ő kint is maradt, és csak 2020-ban jött vissza.

- Hogyan jött az ötlet, hogy éppen Kecskemétre költözzenek?

- Amikor Táborfalván laktunk, sokat jártam Kecskemétre, és nekem mindig is a szívem csücske volt Kecskemét. Itt minden van: Nemzeti Színház, uszoda, iskolák, láttam a fejlődést, szinte gyalogosan mindent el lehet érni, és ezért ide költöztünk. A férjem először a Phoenix Mecano-ba ment dolgozni, most pedig a Pannónia Bio Zrt. a munkahelye Dunaföldváron. Minden nap ingázik. Én viszont a Kecskeméti Polgármesteri Hivatalban helyezkedtem el, és titkársági ügyintéző vagyok dr. Sztahó-Pekáry István alpolgármester mellett.

- Valamint a Széchenyivárosért Egyesület elnöke is. Aminek az elnöke korábban B.Tóth Katalin volt.

- Tőle „örököltem meg" ezt az egyesületet. Aminek akkor csak két kiskert volt a gondnokságában, de az nekem kicsit kevés, és elkezdtem jobban nyitni a közösségek felé. Most már a Széchenyivárosban programokat szervezek, zöldítek. Fákat ültetünk, leszerződtem az arborétummal, a KEFAG Zrt-vel, a Gyenes Kertészettel, és ők támogatnak ebben. A panelházak előtti kiskerteket is bevállaltam, hogy azokat is zöldítem, aki hozzám fordul felvilágosítom, segítek, meg fákat ültetünk.

- Kecskeméten így otthonra talált!

- Nem kis munka volt, hogy megismerjenek, de most már sokan követik az oldalaimat, a Tudj róla Facebook csoportomat, és akkor oda bejelentkeznek. Itt nemcsak az én programjaimat hirdetem, hanem egész Kecskemétét. Ott fel lehet tölteni a programokat, és ott tudnak tájékozódni az emberek. Nekem nagyon megtetszett az egyesületi munka, a szervezés, rengeteget dolgozunk, hétvégenként is. A férjem támogat ebben, mert tudta, hogy Németországban én nem nagyon találtam meg a helyem, ott nem tudtam így a közösségek felé nyitni. Most viszont látja, hogy milyen jól érzem magam. Világ életemben társasági ember voltam, úgyhogy ő nagyon örül ennek, hogy megtaláltam az utamat, és ő is azt mondja, hogy jó, hogy visszaköltöztünk, mert most már ő is úgy érzi, hogy itt van otthon.

- Mit csinálnak a szabadidejükben? Ami gyanítom, hogy meglehetősen kevés.

- A szabadidőnkben a 4000 m²-es kertünkben tevékenykedünk. Nagyon szeretünk kertészkedni, ahol őshonos fák vannak, kisebb erdőrész, de van konyhakerti rész is, meg vannak állatkáink: kacsa, pulyka, csirke, aprójószágok. A húst, a tojást megtermeljük magunknak.

- És mivel maradt még „egy kis felesleges szabadidőm", így beiratkoztam egyetemre is. Nemzetközi kapcsolatok menedzsmentjét tanulom egy akkreditált kihelyezett képzésen, Budapesten, német nyelven. Nagyon szeretném elvégezni, és ha ez sikerül, akkor menedzser diplomát fogok majd kapni.

Noszlopy Nagy Miklós