Svébisné Juhász Márta: Csodálatos életpályát futhattam be
Nőként megtalálni a helyünket az egyházban nem csak lelkészként kihívás. Svébisné Juhász Márta egész életét a magyar reformátusság szolgálatával töltötte. Hitből, szeretetből. (Forrás: parokia.hu/Parti Judit - Fotó: Füle Tamás)
Svébisné Juhász Márta a kecskeméti gyülekezet tiszteletbeli presbitere, a Dunamelléki és az Országos Nőszövetség elnökhelyettese, aki húsz éven keresztül vezette a Sion Nyugdíjasházat Kecskeméten, a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye diakóniai előadója, egyházkerületi tanácsos. Lehetne sorolni a címeket, de fontosabb talán, hogy szolgáló élete minden generációhoz kapcsolódott. Én rajta keresztül tanultam meg, hogy mit jelent a női szerep legmélyebb sajátossága: a másik mellé állás. A szeretetben hordozást és a tapintatos kérdezést.
Először a virágai jóllétéről beszélgetünk rendezett kertjében, de hamar kiderül, hogy nem a növényei hogyléte a legfontosabb számára, hanem a kilenc unokáé, akiket idevár. Akikért a virágok is vannak. Nevetve beszél róla, hogy mennyi időbe telik neki a füvet rendben tartani. Nem hallok a hangjában keserűséget vagy neheztelést Isten felé, ezért lep meg, amikor kiderül, hogy három éve egyedül küzd meg a ház körüli munkákkal. Sok embert kísért el az élete végéig, kilenc hónap alatt élete párját is el kellett engednie. „Ő tudja, mi a terve velünk - mondja - akárhány évesen marad valaki egyedül, az ÚR gondoskodik róla és ad annyi erőt is, amennyi terhet a vállunkra rak." Ahogy Márta életét nézem, jobban értem a Példabeszédek könyvének igéit az erőről és a méltóságról, ahogy egy asszony „nevetve néz a holnap elé." (Példabeszédek könyve 31. fejezet 25. vers)
Mártánál asztalhoz ülhetünk, mert várt. Úgy érzem magam, mintha valóban gyerek lennék, ebben a házban, ennél az asztalnál. Rácsodálkozom a világra itt Kecskeméten, rácsodálkozom a reformátusság nagy családjára. Hogy nem ismerjük egymást, mégis valódi a kapcsolat.
Nehezen bírom rá, hogy magáról meséljen. Az ő élete ott lüktet a gyerekeiben, unokáiban tovább, büszke örömmel mesélne sokkal inkább róluk. Vagy az egyházról, amivel a mai napig együtt dobban a szíve. Neki nem mindegy, hogy mi lesz az egyházzal, és mi lesz a gyülekezetekkel.
Tíz éves alig volt, amikor az alsónémedi református templomban már le tudta játszani az orgonán kedvenc énekét: Az Úristen az én reménységem...
A mai napig ezt szereti a legjobban, úgyhogy nekünk is eljátszotta - így lett az otthona istentiszteleti hely, az emlékezés és az élő remény helye egyszerre.
Azt látom, hogy a zene a lelki feltöltődés egyik formája a számodra. Készültél valaha zenei pályára?
Svébisné Juhász Márta: Nagyon jó zongoratanáraim voltak, akik szerették volna, ha a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába megyek, de a szüleim ezt a távolság miatt nem engedték. Ezzel együtt a gimnáziumi éveimet is végigkísérte a hangszer. De a sportban is hasonló tapasztalataim voltak, atletizáltam, igazolt sportolóként, negyvenötös pulzussal.
Ha jól sejtem, az egyházi munka nem szerepelt az életcéljaid között.
Bizonytalan voltam abban, hogy merre induljak, végül elsőként védőnői diplomát szereztem és sorban születtek a gyerekeim, a negyedik már ebbe a házba érkezett. Elvégeztem a hittanoktatói szakot, így szinte egyszerre kezdődött az életemben a hittanoktatás és főiskolai oktató is lettem Nagykőrösön.
A pályád kezdetén az életre neveléssel foglalkoztál több korosztályban és formában, viszont később húsz évet töltöttél az idősgondozás területén. Ez hogyan került az életedbe?
Gyönyörű ez az egész történet. Utaltam rá, hogy bizonyos utak lezárultak előttem, mint a zenei pálya vagy a sportolói karrier, viszont visszanézve megláttam az Úristen keze nyomát, ahogyan szépen, óvatosan a világi pályák felől az egyházi szolgálatba terelgetett, miközben fel is készített rá.
Csodálatos életpályát futhattam be, amelyen kezdetben védőnőként kismamákkal, kisgyerekekkel foglalkoztam, aztán általános iskolában hittant oktattam, majd főiskolásoknak egészségügyi tárgyakat és utána kerültem az idősek mellé. Varga László lelkipásztor széles látóköréből nem estek ki a kecskeméti gyülekezet idősödő tagjai sem, amikor megszületett benne a nyugdíjasház gondolata, bevont engem is, ami nagy megtiszteltetés volt számomra.
Amikor a hittanoktatást elkezdtem, akkor is megtisztelő volt, hogy valaki engem alkalmasnak lát erre a feladatra, itt pedig vezetőként gondoltak rám, ami a gyülekezeti jelenlétemből, szolgálatvállalásomból fakadhatott, így vághattam bele, hogy a megálmodott koncepciót megtöltsem szívvel, tartalommal, hogy gondoskodjunk az időseinkről. Akkora volt az igény, hogy három ház épült meg végül.
(Az interjú folytatását IDE kattintva olvashatják el!)
