Palackposta - Emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról

A művész személyes és történelmi tapasztalatait egyaránt feldolgozó fotói a XX. század diktatúráinak lenyomatai mellett a mindennapi élet finom rezdüléseit is megidézik, különleges „időutazásra" invitálva a nézőt. A fotóművésszel pályája kezdetéről és a kiállítás részleteiről beszélgettünk.

- Miként került kapcsolatba a fényképezéssel?

- Nagyon fiatalon, hatévesen kaptam ez első fényképezőgépemet, és a családi tradíciót folytatva kezdtem el fényképezni. Édesapám, Tóth István ekkor már ismert fotóművész volt. Már ifjú fotósként is igen sikeres voltam, ugyanis húsz éves korom előtt nemzetközi kiállításokon szerepeltem. Húsz évesen azonban egy csodálatos felismerést élhettem át: beláttam, hogy annak semmi értelme, hogy életem végéig „Tóth István-képeket" gyártsak. Abbahagytam a fotografálást és az irodalom, valamint a filmek világa felé kezdtem fordulni. Egyszer csak, néhány év múlva újra a kezembe került a fényképezőgép, és akkor már teljesen más szemlélettel elkezdtem építeni a saját képi világomat. Ekkor nevet is változtattam. Közel ötvenöt évvel ezelőtt Tóth István Sándorból így lettem Apáti-Tóth Sándor. Az Apáti név Cegléd egyik előtelepülésére utal, míg a Sándor nevet nagyapám emlékének adózva választottam. Először művésznévként használtam ezt, mely név később hivatalossá vált.

- Mesélne röviden a Palackposta című kiállításáról?

- Egy életműtervet álmodtam meg. Ez a tárlat ennek a tervezett életműnek a lezáró, befejező darabja. Azért hangsúlyozom a tervezett kifejezést, mert továbbra is tele vagyok tervekkel, amelyeket meg szeretnék még valósítani. A most bemutatott kiállítási anyag legrégebbi darabja 1971-ben készült, a legújabbat pedig néhány hónapja formáltam képpé - így ez egy hatalmas történelmi ívet átölelő anyag.

- Milyen alkotásokat mutat be a tárlaton?

- Induláskor a célom az volt, hogy a XX. század nagy diktatúráit bemutassam. Ez a kilencvenes évek előtt történt. Nyilvánvaló, hogy akkor a kommunizmusról nem készíthettem direkt dokumentumokat, csupán a hangulatot tükröző képeket. A nyolcvanas évek elején a nácizmus képi szimbólumairól készítettem alkotásokat. A rendszerváltozás után azonban felkereshettem egy volt szovjet laktanyát. Az ott készült képsorral vált igazán teljessé ennek az anyagnak a dokumentalista része. De elégedetlen voltam ezzel a képegyüttessel, mert nem tükrözte számomra a létező valóságot, csak annak egy szeletét. Hiszen bármilyen szörnyű dolgok is történtek a 20. században, azért mi mégis akkor voltunk fiatalok. A szerelem, az élet, a halál, a gyász, a szomorúság a mindennapi élet természetes részei voltak. Ezért a Covid-járvány alatt a több tízezres fotóarchívumomból a mindennapokat megidéző felvételeimmel egészítettem ki és tettem lezárttá ezt a sorozatot. A tárlatnak különleges időutazás hangulata van, ugyanis a kor szellemét rögzítő szimbolikus képeket nagy méretű fekete-fehér fotók formájában állítom ki, a hétköznapi élet apróbb történeteit pedig kis méretű, rozsdás vaslapokra installált színes képek formájában.

- Mit fejez ki a Palackposta cím?

- E kiállításom egyfajta látlelet, szubjektív dokumentum a huszadik századból, a vasfüggöny keleti oldaláról. Ifjú koromban azt hittem, hogy jobbá tudom tenni a képeimmel az embereket, ma már sokkal szerényebb céllal is megelégszem: beérem azzal, hogyha elgondolkodtatom őket.
Mint egy hajótörött, aki egy lakatlan szigetről az üzenetét egy palackba rejtve bedobja az óceánba, úgy villantom fel én is napjaink képözönében ezt a képegyüttest - remélve, hogy valakire rátalál és valakit megérint.

Varga Katica

Forrás: mma.hu