Kecskeméti újságírónő könyve: Lila plüss mélykék díszítéssel

A könyv tartalmi összefoglalója: Vajon a szerelem tényleg éppen a beteljesedéssel, azaz a házassággal válik reménytelenné? Kimondva-kimondatlanul ez a kötet fő kérdésfelvetése, elbeszélője pedig - hogy élete vége felé megbocsáthasson önmagának - azt szeretné, ha a válasz igen lenne. Egy újságírónő kíméletlenül őszinte vallomása ez, buktatókkal teli házasságáról, a női-férfi szerepekről és évszázados társadalmi beidegződésekről. Valamint a háború utáni Magyarországról, a Kádár-kor virágzó, már kis jólétet is kínáló szakaszáról.

Almási Mártával a könyv megjelenése előtt a Könyv Guru könyves hírportál közölt interjút, "Hozzáfogtam és öt évig föl se néztem a papírról" címmel. Az alábbiakban ezt közöljük.

Újságíróként egész életében írással foglalkozott, ebbe a történetbe mégis 65 évesen kezdett bele. Mi indította el ezen az úton?

Egy váratlan indulat. Egyik kollégám, miután nyugdíjba ment, összeszedte a korábban publikált novellái legjavát, írt hozzá néhány újat, és kötetbe rendezve megjelentette. Földim volt az illető, gyerekkori pajtásom is, a szerkesztőségi hierarchiában fölöttem állt, de mindig támogatott, segített, hálás voltam érte. Megdöbbenésemre könyve mégis dühöt váltott ki belőlem. Hát persze, neki könnyű volt - háborogtam magamban -, ő, ha munka után hazament, elébe tették a vacsorát, asztalára készítették a kávét, s attól kezdve lábujjhegyen közlekedtek a lakásban. "Pszt! Apa ír! Ne zavarjátok!" A kötet novellái gyerekkorom ismerős helyszíneiről, jó emlékemben őrzött emberekről, jellegzetesen falunkbeli történetekről szóltak. De hát csak így?! Ilyen felszínesen?! Rácsodálkozásom volt dühöm másik része. Hogy én többet, jobbat tudtam volna. S akkor a fejemben mintha fölkapcsoltak volna egy óriási reflektort, bevilágított mindent, ami az évek során ott, a sötétben szépen fölhalmozódott. Hozzáfogtam és öt évig föl se néztem a papírról. Novellákkal kezdtem, kisregénnyel folytattam, a Lila plüss... a nagyon sok elmondani valómnak az "és végül" része.

"Könyvem nem önéletrajz, nem az életemet mesélem el benne. Az életemről azoknak a problémáknak a nézőpontjából beszélek, amelyek engem foglalkoztatnak" - írta a kiadónak készített előzetes összefoglalóban. Hogy érti ezt? Mi a valóságalapja a nagyon személyes hangvételű, számos szerelmet és kapcsolatot is elmesélő történetnek?

Egyetlen kitalált személy sem szerepel könyvemben, az összes történet valóságos, csupán annyiban fikció, amennyiben a visszaemlékezés szükségszerűen az. De nem mindegy, miért éppen ezekről a történésekről emlékezem meg. Volt nekem az írással kapcsolatban egy előéletem. Huszonegy éves koromban rendszeresen jelentek meg novelláim, de közben feleség, anya és "dolgozó nő" is voltam, írásra éjszakánként maradt idő. De hát nem sokáig bírtam, felhagytam az irodalmi próbálkozással. Ezt akkor nem tragédiaként éltem meg, részben annak köszönhetően, hogy írásközelben maradtam, újságírás lett a kenyérkereső foglalkozásom, de a neveltetésem is hozzájárult az elengedéshez: úgy igazából nem is hittem a saját tehetségemben. Életemnek inkább egy másik területén szenvedtem az önfeladás miatt: azt a szerepet voltam kénytelen elfogadni, amit környezetem elvárásai rám kényszerítettek.

Az én "történelmi időszakom" attól volt különleges, hogy nem látszott annak, pedig nagyon is az volt. Szemben a szüleim generációjával, a mi generációnknak nem jutott történelmi kataklizma - nekünk másként volt nehéz. Kezdve azzal, hogy az az első, tehát a háború utáni társadalmi rendszerváltás is - akár csak a '89-es -, egyik napról a másikra következett be, az ország polgárait durván új körülmények közé kényszerítve. Már nem volt elég egy kereső a családban, a nőknek is el kellett menniük dolgozni. Hogy emellett a háztartást is el kellett látniuk, gyerekről, családról egyedül gondoskodniuk, magától értetődött. És nem csak azért, mert "amióta világ a világ, azóta ez mindig is így volt": az én időmben még nem csak a női szerepekről, hanem a nők helyéről a társadalomban, családban, a kizárólagosan tekintélyelvű úri Magyarország erkölcsi normái szerint gondolkodott, ítélt és ítélkezett a társadalom. Mi voltunk az első generáció, akinek a kényszerű életmódváltás - az, hogy el kellett mennünk dolgozni, és ami ezzel járt -, a súlyos gondolkodásbeli és persze a különböző dologi örökség teljes terhével szakadt a nyakába. Amikor én szültem, akkor még gyes sem volt, csak hat hét szülési szabadság, az is csak annak, aki ledolgozott már legalább egy évet, meg elég bölcsőde sem volt, óvoda sem volt, napközi sem volt, viszont már a nagymamák is dolgoztak, mert a családfő nem tudta eltartani őket. Számomra megrendítő tapasztalat volt, hogy maguk az érintettek sem lázadtak. A nők a demagógia bűvöletében éltek, annak örültek, hogy dolgozhatnak. Ettől érezték egyenjogúnak magukat. Miközben az ő fejükben sem sokat változott a női szerepekkel kapcsolatos felfogás.

Aztán persze lassanként kiépült az infrastruktúra, bevezették a gyes intézményét, lett elég bölcsőde, óvoda, napközi, a '60-as évek második felétől pedig általában is sokat javultak az életkörülmények. A kései Kádár-korban - akkor voltam fiatal felnőtt -, szabad volt egy kicsit jobban élni, anyagilag kicsit gyarapodni, s ehhez az állam meg is teremtette a lehetőséget: törvényesen dolgozhatott a polgár a munkája után a háztájiban, hobbikertben, gmk-ban, törvényesen dolgozhatott napi 14-16 órát vagy annál is többet. A keleti blokk legvidámabb barakkjában kocsival, Gorenje hűtővel, színes tévével, adriai nyaralással mérték a családok társadalmi presztízsét, családon belül pedig annak az asszonynak volt a legtöbb becsülete, aki azért a társadalmi presztízsért is megdolgozott: a kenyérkereső és a háztartási munkája mellett például paprikát is termelt vagy más módon "csinálta" a pénzt.

Pénzt "csinálni" én nem tudtam, nem is akartam, engem a pénz csak a túlélés mértékéig érdekelt. Viszont nagyon sokáig éltem abban a nőkre annyira jellemző téveszmében, hogy jó élet, méltó élet, megfelelő élet csak párkapcsolatban lehetséges. Miután a férjem elköltözött tőlem, olyan új érzelmi fellángolást vártam magamtól, ami kiemelhetett volna házasságom még megmaradt romjaiból. Nem tudom megmagyarázni, pedig, mint a nőkre annyira jellemző mentalitás, ez is érdekelne, hogy én, az egyébként lelkesedésre, csodálatra, rajongásra hajlamos ember miért nem voltam képes befogadni egy másik férfit, egy új kapcsolatot.

Mi az, amit az életével, élettörténetével kapcsolatban megváltoztatott a szövegben (nevek, helyszínek, történések)? Kellett-e ügyelnie személyiségi jogokra? Volt esetleg, akinek az érintettek közül megmutatta a könyvét megjelenés előtt?

Háromszor 300-400 oldalt írtam az öt év alatt, utána még javítottam, illetve a "piacképesség" érdekében alaposan megrövidítettem a Lila plüsst. Első körben olyan részeket dobtam ki, amelyek személyiségi jogok miatt rizikósak lehettek volna. Máskülönben csak azoknak a szereplőimnek a nevét változtattam meg, akiktől nem állt módomban engedélyt kérni a nevesített szerepeltetéshez.

Három barátnőm és egyikük szomszédasszonya olvasták "még azon melegében" a kézirataimat. Folyamatosan dicsérték és biztattak, mégis, vagy éppen ezért, írás közben egyre jobban zavart, hogy magamról beszélek. Mintha folyton panaszkodnék, magamat sajnálnám. Pedig ezt a neveltetésem is tiltotta és a tapasztalataim is arra figyelmeztettek, hogy jóérzésű ember nem tárulkozik ki. Körülöttem csupa hibátlan, tökéletes ember élt, harmonikus, tökéletes házasságban. Bennem szépen ki is fejlődött a magam hibáztatása mindenért, ami viszont az ösztönös ellenreakciót is létrehozta bennem. Úgyhogy írás közben hol a kétség bénított meg, hol meg éppen ellenkezőleg, szinte ostorral hajtott a közlési vágy.

Monológszerű a közel 300 oldalas szöveg, illetve fiktív párbeszéd egy elképzelt hallgatóval. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen formában írja meg a könyvet?

Amikor bevillant a szanatóriumi szobatárs ötlete, akkor még lelkesítő elképzeléseim is voltak vele kapcsolatban. Úgy döntöttem, ő egy fiatal lesz, akinek joggal mesélhetek életemnek arról a szakaszáról, amikor már a zsigereinkben éreztük a társadalmi rendszer változásának, egy tisztességesebb, szabadabb jövőnek az eljövetelét, és ez az érzés tulajdonképpen maga a boldogság volt. Azt is terveztem, hogy ez a fiatal lány a mai politikai elitbe tartozó, de közülük lelkiismereti okokból menekülő, illetve a pánikbetegségében menedéket találni vélő lesz. Emlékeim felidézésének és az ő aktuális személyes tapasztalatainak szembe állításával érzékeltethettem volna a rendszerváltás óta eltelt időszak miatti drámai csalódást. De hát mekkora regény lett volna belőle, ha ezt a szálat is kidolgozom? Talán el se bírtam volna vele. Egyébként a '90-es évek elején hosszú-hosszú betegeskedés után tényleg lakója voltam a soproni szanatóriumnak, szobatársam tényleg egy pánikbeteg, fiatal biológiatanárnő volt, aki tényleg folyton az életemről kérdezett. Nem tolakodóan, hanem mint aki saját maga elől menekül.

Milyen irodalmi előképek hatottak Önre?

Nem irodalmi előképem volt könyvem írásához. Velem az a furcsaság fordult elő, hogy csak miután az írást befejeztem, akkor fedeztem föl ezt a legújabb generációt a kortárs magyar irodalomban: azokat a vértehetséges, csodálatosan bátor lányokat, aki nem félnek tabukat nem egyszerűen ledönteni, hanem szétzúzni, akik nem hogy "kíméletlen őszinteséggel", de magától értetődő egyenességgel írják meg akár önmagukról is a lényeget. Mondjak neveket? Szeifert Natália, Szentesi Éva, Péterfy-Novák Éva jut eszembe hirtelen.

A Lila plüss mélykék díszítéssel a női szerepek változásáról is szól a 20., 21. században. Hogy látja: végül is jó irányba halad e téren a világ?

Mi eléggé messziről indultunk, az apukám-korú férfiak még abban a meggyőződésben éltek, és viszonyultak hozzánk, a gyerekeikhez, hogy a házasságban a férjnek jogai, a feleségnek kötelességei vannak. Azóta sokat változott a világ, a nők számára pozitív irányba, a legszűkebb családomon belül is látom ennek eredményét, van ahol csak a jelét, de a legtöbb helyen továbbra is a nők hátán van a közös tehernek a túlnyomó része. És mostanában másfelől is van ok az aggodalomra. Akkor, amikor a legmagasabb pulpitusról kiabálják, mi lészen a nők dolga - hát az, hogy unokákat szüljenek -, amikor a regnáló hatalom ellehetetlenítéssel betiltja a gendertan oktatását, ami pedig csak abból az ártalmatlan alapgondolatból indul ki, hogy a nők és férfiak nem egyformák ugyan, de egyenlőek.

Az első látásra talányosnak tűnő cím a szöveg egy pontjára, egy vonat üléseinek a kárpitjára utal. Hogyan jött az ötlet, hogy épp ezt a részletet emelje ki címnek? Volt esetleg más változat is?

Önbizalom nélküli, magányos tinédzser voltam, albérletben lakó gimnazistaként sok időt töltöttem a város, a vasúti csomópontnak számító, forgalmas pályaudvarán. A nyüzsgést szerettem körülöttem, a sok embert, a sok ember között az egyedüllétet, meg a vonatokat, és azt képzeltem, egyszer majd én is fölszállok valamelyikre, kezemben bőrönddel. De ahová gyerekkoromban nyaralni utaztam, ott a rokonok a szüleim gyerekét várták, nem engem, aki voltam. A vonat, aminek kárpitja lila plüss volt mélykék díszítéssel, ötvenéves koromban vitt el oda, ahol tényleg engem vártak. Nekem megadatott az a ritka ajándék a sorstól, hogy öregedő felnőttként találkoztam újra gyerekkori szerelmemmel.

Tervezi újabb kötet írását?

A fejemben már megvan egy novellákból álló családtörténet, háttérben azzal a manapság sokunkat foglalkoztató kérdéssel, hogy mi, magyarok vajon miért vagyunk olyanok, amilyenek. Hogy milyenek? Például csetlő-botló befolyásolhatóak, megalkuvók, leigázhatók. A kérdésre ugyan nem tudom, inkább csak sejtem, de családunk általam ismert történetei sugallhatják a választ. Ha például elmesélem, hogy a kizárólagosan tekintélyelvű úri Magyarország virágzása idején szocializálódott apukámnak még kézcsókkal kellett köszöntenie reggelenként az édesapját, ha elmesélem, hogy a vagyonos középosztálybeli családból származó anyámnak és nővéreinek az igazi életdrámája nem az volt, hogy a háború után az új hatalom egzisztenciálisan tönkretette őket, hanem az, hogy mindazt, amit önmagukról még a Horthy-érában tanultak és tartottak, vagyis hogy ők többek, különbek másoknál, a kommunista új világ nemhogy nem igazolta vissza, hanem még le is verték rajtuk. Az anyukám például börtönbe került, mert tiszteletlenül beszélt a tanácselnökkel. És még azt is elmondanám, hogy a szüleim, akik pedig a háború utáni hazug és kíméletlen új világnak a vesztesei voltak, engem soha, egy szóval se neveltek ellene. Teljesen nyilvánvaló, hogy jogos félelemből, féltésből hallgattak az igazságról - én nem is vetném a szemükre soha. Vagy már ez is megalkuvás? Tudja valaki a tutit?