„Földig hajló mély tiszteletem a kecskeméti kórház előtt” – Golovics Ferenc kórházi élménye
A kecskeméti Golovics Ferenc influenza jellegű tünetekkel került orvoshoz, ám a vizsgálatok után kiderült, hogy jóval komolyabb a baj. A jakabszállási háziorvos azonnal a kecskeméti kórház sürgősségi osztályára irányította, ahonnan végül a 8. emeleti III. számú Belgyógyászati Osztályra került. A néhány napos kórházi tartózkodás után azonban nem azt az élményt vitte haza, amire a kórházról korábban hallott történetek alapján számított. Éppen ellenkezőleg: a gyors ellátástól kezdve az orvosok és ápolók hozzáállásán át az étkezésig számos kellemes meglepetés érte. Golovics Ferenc ezért úgy döntött, levélben osztja meg tapasztalatait a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórházzal.
"Tisztelt Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház!
Szeretném megosztani Önökkel azt az élményt, amelyet az elmúlt napokban a kecskeméti kórházban szereztem. Nem panaszkodni szeretnék, éppen ellenkezőleg: szeretném elmondani, mennyire kellemesen csalódtam, és mennyire hálás vagyok azért az ellátásért, amelyben részesültem.
Az egész úgy kezdődött, hogy influenza jellegű tüneteim voltak. Eszembe sem jutott, hogy komolyabb baj lehet, de a családom látta rajtam, hogy egyre rosszabb állapotba kerülök. Hétfő reggel ezért felkerestük a háziorvosunkat Jakabszálláson. Megvizsgált, gyors teszteket végzett, majd a véreredmények láttán azonnal a kecskeméti kórház sürgősségi osztályára küldött, mert olyan eltéréseket látott a laboreredményeimben, amelyek miatt már nem tudott helyben segíteni.
Így kerültem be a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház sürgősségi osztályára. Onnantól kezdve felgyorsultak az események. Pár percen belül foglalkoztak velem. Nem tudom, hogy éppen sokan voltak-e vagy kevesen, szerencsém volt-e, de az biztos, hogy nem kellett hosszasan várnom arra, hogy megkezdjék a kivizsgálásomat.
Vérvétel, tüdőröntgen, EKG és több más vizsgálat következett. Az egyik karomba kanült kaptam, azon keresztül adták a szükséges gyógyszereket, a másikból pedig folyamatosan vették a vért. Infúziót is kaptam, rendszeresen ellenőrizték a vérnyomásomat, és újra meg újra megnézték a laboreredményeimet.
Estére aztán megszületett a döntés: felkerülök a 8. emeletre, a III. számú Belgyógyászati Osztályra.
Ekkor érkezett a betegkísérő, hogy felvigyen az osztályra, és hozza a táskámat. Én pedig, amikor megtudtam, hová megyünk, azt mondtam neki: „Én inkább haza, a Bíbor utcába mennék.”
Nem szívesen mentem ugyanis kórházba, különösen nem úgy, hogy korábban sok rosszat hallottam a kecskeméti kórházról. A betegkísérő azonban elmondta, hogy akár haza is mehetek, ha saját felelősségemre ezt szeretném. Én viszont akkor már éreztem, hogy nagyon rossz állapotban vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy inkább adjunk helyt az orvosi hivatásnak.
És milyen jól tettem!
Mert bár sok mindent hallottam korábban a kórházról, az én tapasztalataim egészen mások voltak. Olyannyira, hogy már a sürgősségi osztályon, majd később a belgyógyászaton töltött napok alatt is az jutott eszembe: tulajdonképpen én most Londonban vagyok.
Hogy miért Londonban?
Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy rokoni összejövetelen hallottam egy Londonban élő ismerőstől, hogy milyen kiváló ellátásban részesült egy ottani kórházban. Arról mesélt, hogy folyamatosan foglalkoztak vele, vizsgálták, ellenőrizték, mindig történt valami, és szinte állandóan ott volt körülötte valaki.
Nos, én valami nagyon hasonlót tapasztaltam Kecskeméten.
A 8. emeleten egy nagyon kényelmes, elektronikusan állítható ágyba kerültem. Mindenféle módon lehetett mozgatni, beállítani, úgyhogy már maga az ágy is kellemes meglepetés volt.
Az első éjszakám ugyanakkor meglehetősen mozgalmasra sikerült. A sok gyógyszer miatt állandóan járnom kellett a mosdóba. És itt jön egy apróság, amin lehet mosolyogni, de számomra ez is azt mutatta, hogy mennyire rendben voltak a körülmények: minden alkalommal volt vécépapír a mosdóban.
Ami azonban ennél sokkal fontosabb: az orvosok és a nővérek munkája előtt tényleg le a kalappal.
Éjszaka és nappal is folyamatosan dolgoztak, figyeltek a betegekre. Hősies munkát végeztek. Ráadásul mindezt kedvesen, mosolyogva, türelmesen. Én is mindig megfelelő figyelmet kaptam, és egyetlen pillanatban sem éreztem azt, hogy magamra lennék hagyva.
Reggel megkaptam a reggelit, délben az ebédet, este a vacsorát. És őszintén mondom: minden rendben volt. Ízlett az étel, nem volt vele problémám.
Szóltam is haza a családnak, hogy ne hozzanak nekem külön ennivalót, mert itt teljesen normális az ellátás, nincs szükségem semmire. Legfeljebb egy kis gyümölcsöt vagy zöldséget kértem. Ráadásul a kórházi étkezéshez is rendszeresen kaptunk gyümölcsöt, például banánt vagy almát.
Hétfőtől péntekig így teltek a napjaim. Közben természetesen folyamatosan vizsgáltak és ellenőriztek, hiszen nem egy egyszerű megfázással kerültem be.
Pénteken reggel már jeleztem az orvosnak, hogy szeretnék hazamenni. Ő azt mondta, hogy a laboreredményeim, a vérnyomásom és a többi vizsgálat alapján dönti el, hogy elengedhet-e.
Délben éppen a levesről tértem át a második fogásra, amikor egyszer csak beszaladt egy hölgy, és közölte, hogy elkészült a zárójelentésem, hazamehetek.
Szóltam a családnak, és péntek délután már otthon is voltam.
Azért szeretném mindezt leírni, mert ha lehet ilyet mondani egy kórházi kezelésről, akkor én abszolút kellemesen csalódtam a kecskeméti kórházban.
Nagyon sokféle véleményt hallottam korábban az intézményről. Ezek alapján egészen másra számítottam. Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy az orvosok, az ápolók és a kórházi dolgozók megfelelően, emberségesen és figyelmesen végzik a munkájukat.
Ráadásul én tényleg komoly állapotban kerültem be. A tüdőmön bakteriális fertőzést találtak, tehát nem egyszerű megfázásról vagy influenzáról volt szó. Az orvos szerint a teljes gyógyulás, a tüdő kitisztulása még hetekig, akár hónapokig is eltarthat.
Éppen ezért különösen nagyra értékelem azt, amit a kórházban kaptam.
A vizsgálatok során a 8. emeletről az új kórházi épületbe is átvittek, többek között ultrahangra és fogászati ellenőrzésre. Az új épület pedig egyszerűen lenyűgözött. Gyönyörű, korszerű, rendezett, szinte már-már egy műalkotás.
De az úgynevezett „öreg részben” sem tapasztaltam azt, amit korábban sok helyről hallottam. Lehet, hogy az épület harminc-negyven éves, de rendezett és tiszta volt.
Én ezért nem tudok mást mondani, mint azt, amit személyesen megtapasztaltam.
Nagyon jó véleménnyel távoztam a kecskeméti kórházból.
Sőt, azt gondolom, hogy az ott dolgozók megérdemlik, hogy időnként ne csak a kritikát hallják, hanem azt is, ha valaki elégedett azzal, amit tőlük kapott.
Én pedig elégedett voltam.
Köszönöm az orvosoknak, az ápolóknak, a betegkísérőknek és valamennyi ott dolgozónak azt a figyelmet, türelmet és emberséget, amellyel hozzám fordultak.
Földig hajló mély tiszteletem a kecskeméti kórház előtt.
Tisztelettel:
Golovics Ferenc
Kecskemét, Bíbor utca"
