Almási Márta új regénye: Ez a kitalált történet attól igaz, hogy a "levegője" valósághű

A helyszín az ötvenes évek Magyarországa. Egy májusi vasárnap délután unokahúgával sétál a falu központjában a nagynéni, és mesél. Azokról, akikkel séta közben találkoznak, azokról, akiknek a háza előtt elhaladnak, és a kislány csodálkozva fedezi fel, hogy az általa addig csak a mesekönyvekből ismert érdekes emberek: urak, úrnők, grófok, bárók közöttük élnek.

Évtizedekkel később a saját emlékeiből, családi legendákból és a nagynéni elbeszéléseiből összerakott történetekből próbálja felidézni az egykori kislány a húszas-harmincas évek világát. Annak a társadalmi emlékezetben boldog békeidőként őrzött negyedszázadnak a világát, amikor az számított, ki milyen társadalmi osztályba született. S akkor egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, visszájára fordult a világ. Anyagi javaikat, melyekért generációkon keresztül kitartóan dolgoztak, elvették a kommunisták. Társadalmi rangjukat lenullázták. Önbecsülésükért megbüntették, megalázták, eltiporták őket.

A könyv nem szabályos családtörténet. Családregény mégis, hiszen ugyanarról a családról, a családon belüli generációs ellentétekről, szerelemről, szeretetről vagy éppen annak hiányáról szól.

*     *     *

Az Almási Mártával a Könyv Guru honlapján megjelent interjút közöljük:

Egészen a szülei fiatalkoráig, az első világháború utáni "boldog békeidőkig" kellett visszamennie az időben Almási Mártának, hogy választ találjon Magyarország jelenlegi bajaira. A nem egészen két évvel első kötete után újabbal, a Préselt virágok című regénnyel (Könyv Guru kiadó) jelentkező szerzővel arról is beszélgettünk, miként tanulja meg egy tízéves kislány a biztos értékítéletet nagynénje meséiből, mi igaz egy életrajzi regényből, és hogy minek a szimbóluma a préselt virág.

- Önéletrajzi ihletésű regénye után mi késztette arra, hogy a szülei fiatalkoráról, megismerkedésükről, összekerülésükről írjon?

- Már jó ideje abban az életkorban vagyok amikor az ember úgy tekint a múltjára, mint egy könyvre, amit túl korán olvasott; akkor, amikor még nem volt elég érett az értelmezésére. Van az én régi könyvemben a szüleim fiatalkoráról szóló fejezet, amire kiskoromban úgy gondoltam mint egy tündérmesére, mostanában azonban a leghétköznapibb rutin, a tévénézés közben jut eszembe - nem éppen tündérmesei vetületben. Mert érdekel a politika, este leülök a tévé elé és sorra megnézem a különböző csatornák híradóit. A közszolgálatit, azt az egy független kereskedelmit és azt az egy, még megmaradt ellenzékit. És sokszor úgy állok fel a fotelből, hogy elég volt, többé be sem kapcsolom a készüléket. Vagy csak ülök tovább, s a fejemből kinézve azt kérdezem magamtól, hogy jutottunk idáig? És miért? Itt „jön be" nekem a múlt, a múltból szüleim fiatalkora -, az a történelmi pillanat, ami után az életünk másként folytatódhatott volna. A kérdésre tehát akár azt is válaszolhatom: a bizonytalan társadalmi közérzetem inspirált a múltba fordulásra.

- Milyen „történelmi pillanatra" gondol, ami fordulópont volt?

- Szüleim az első világháborút követő években voltak fiatalok. Abban a társadalmi emlékezetben boldog békeidőként őrzött, s talán nem túlzás azt mondani: eufórikus időben, amikor az életnek, az élet adta lehetőségeknek égi magasságig nőtt az értéke. Más aspektusból nézve pedig szüleim egy olyan társadalmi környezetben szocializálódtak, amikor az aktuális uralkodó elit tőről metszett feudális szemlélete, miszerint kétféle ember létezik, úr és szolga, annyira beleivódott a köztudatba, hogy azok is magától értetődőnek tartották, akik ennek a felfogásnak szenvedő alanyai voltak. Nos, ilyen körülmények között anyám egy gazdaságilag jó ütemben erősödő középosztálybeli, apám pedig egy szerencsétlen kezességvállalás miatt elszegényedett, de eredetileg jómódú nagygazda családba született. Őket is, mint a hozzájuk hasonló társadalmi státuszú fiatalokat akkoriban, kitartóan arra nevelték, hogy az élet célja, értelme: többre vinni, feljebb jutni, az úri osztályba kerülni. Lehetett erről a világnézetről mindenfélét gondolni, olvasmányaim alapján sokáig nekem is „megvolt róla a véleményem", amit aztán később módosított a belátás: hogy hiszen a szüleim generációjában ez a középosztálybeli réteg volt az, akik anyagilag jól ellátva, becsvággyal felkészítve és nem utolsósorban a társadalmi előítéletek alig elviselhető nyomására akár menekülésképpen elindultak a polgárosodás útján. Recept is volt hozzá: a fiúk tanultak, a lányok pedig gazdag hozománnyal tanult emberhez mentek feleségül. A magasabb iskolai végzettség (akár az érettségi) akkoriban társadalmi rangnak számított. Ennek a reményteljes folyamatnak vetett véget a történelem: a fasizmus, az újabb háború, a kommunizmus. Hogy Magyarország fejlődéséből kimaradt a kapitalizmus és nem alakult jómódú, politikailag is művelt, kulturált polgárság, akik hatással lehettek volna a közgondolkodásra: szerintem itt kezdődik valahol a válasz az egyre botrányosabb mai társadalmi bajainkra. Szüleim története, de szinte az egész családomé példázza ezt a sorstragédiát.

- De akkor miért emlegeti a tündérmesét a kötetben?

- Azért még megvan a tündérmese is. Egy légmentesen zárt belső fiókomban, emlékbe, mint a préselt virág. Kiskoromban maguk a szüleim kezdték el emlékezetembe rögzíteni. Azzal, hogy az életükről sokat meséltek. Nem nekem, hanem jelenlétemben a többi felnőttnek. Rokonokkal összetartó, társaságkedvelő család volt a miénk, szüleim még az ötvenes években is tartották ezt az életvitelüket. Apámnak, aki egyébként szófukar, túlkomoly ember volt, társaságban megeredt a nyelve. A fronton és az orosz hadifogságban átéltekről, meg arról mesélt, az ő családja hogyan vészelte át a világgazdasági válságot. Jóllehet, tudat alatt lehetett annak terápiás célja is, hogy a vasárnapi ebéd után kellemesen ejtőzve a felnőttek a keserves tegnapjukat emlegették, de hogy apám számára ennél is többet jelentett a kibeszélés, azt felnőttkoromban, visszamenőleg értettem meg. Ő az egyediben mindig meglátta az általánost és ezt a saját szempontjának megfelelően adta elő. Valójában így politizált. Sokszor lehetett igaza, mert vitákra nem emlékszem, annál inkább vendégeink elmélyült figyelésére, sűrű fejbólogatásukra. És a felejthetetlen visszatérő sztorikra. Amiket nem csak hogy nem untam, de elnyűhetetlen boldog izgatottsággal vártam. Azt például, amit apám minden új, dohányzó vendégünknek előadott. Ő maga nem dohányzott, ebéd után mégis kért vendégünktől egy szál cigarettát. Nyomban kettétörte, egyik felét az ajkai közé dugta, és tüzet várt. De hát orr alatti, tömör bajsza volt, a fél cigarettához tartott láng olyan közel került hozzá, hogy könnyen belekaphatott volna. Baleset sosem történt, viszont a csonka szál pillanatok alatt elégett. „Három ilyen szippantás tudod mekkora darab brúgót ért a táborban?" - nézett vendégére jelentőségteljesen apám és máris témánál voltak.

A másik felejthetetlen epizód is a hadifogsághoz kötődött. Egy összetartó kis csapat a táborban azzal múlatta a vasárnap délutánokat, hogy gyerekkori élményeikről meséltek egymásnak. „Begolyózás" ellen, meg hogy el ne felejtsék, megint elmúlt egy hét. Közben a civilben karikatúrista társuk tőlük kicsit távolabb a földön ülve ironikus rajzokat készített a hallottakról. Nyírfaháncsra, hiszen papírjuk nem volt. Amint apám némi hatásszünet után kimondta a „nyírfaháncs" szót, már ugrottam is: én vehettem elő a nagytálaló fiókjából a cipősdobozt. Apám tintaceruzás írásával ez a szó állt a tetején: CSELOVEKOK. Vendégeink egy kicsit már ettől megilletődtek, pedig még csak ezután terítettem szét előttük az asztalon az apám gyerekkori csínytevéseit megörökítő karikatúrákat. Libabőrös lettem, mert éreztem, hogy itt és most valami nagy dolog történik, miközben ezek a komoly felnőttek elfátyolosodó szemmel nézegetik, simogatják a bársonyos tapintású lapokat. Ezeket a lapokat - már amelyek a '89-es rendszerváltás utáni, újságszerkesztőségeken át vezető diadalútjuk során el nem kallódtak -, én örököltem, majdnem olyan újszerű állapotban vannak, mint 76 évvel ezelőtt.

- Milyen mesékből született meg a kötet anyaga?

- Családunkban az egyetlen felnőtt, aki nekem mesélt anyám húga volt. De ő is csak akkor, amikor már nagyobbacska voltam. A férjét követve elkerült falunkból, de rendszeresen hazalátogatott. Olyankor a hóna alá vett engem és mentünk „vizitelni". Nemcsak a fürkésző természete, hanem a kommunisták által kisemmizett társadalmi rétegekkel közös gyászban való részvételi igénye is régi kapcsolatai ápolására késztette. Úgy alakult egyszer, hogy a célba vettek közül senkit se találtunk otthon. 1957 májusának valamelyik vasárnap délutánja volt, néném kijelentette, akkor most az utcán vizitelünk. A falu központjában sétáltunk és közben mesélt. Azokról akikkel találkoztunk, azokról, akiknek a háza előtt elhaladtunk. S én, a tízéves gyerek csodálkozva fedeztem fel, hogy az általam csak az olvasmányaimból ismert érdekes emberek: urak, úrnők, grófok, bárók, gazdag polgárok tulajdonképpen közöttünk élnek. Még ha nem is látszik rajtuk, hogy kik ők. Vagyis hogy kik voltak. Azelőtt ami most van. De hát nem is az számít, hogy most koldusszegények, sugdosta fülembe néném. Az számít, milyen családból származnak. Kik voltak a szüleik, nagyszüleik, barátaik, milyen nevelést kaptak. Az számít, hogy ők még ma is művelt, kulturált, intelligens emberek. Mindent el lehetett tőlük venni, csak ezt nem, sárba lehetett őket taposni, ők akkor is különbek. Néném aztán még sokat mesélt arról, hogy amikor ők fiatal lányok voltak igyekeztek a jóházból való gazdag polgárlányokkal barátkozni, jómodort, ízlést, viselkedést tanulni tőlük. Hogy majd méltó párjuk legyenek majdani férjüknek. Aki természetesen úriember lesz. Nagynéném meséi, bár a számomra akkor még nem szimpatikus - mert nemigazán értett - valóságról szóltak, a tündérmesét nem változtatták meg, ahhoz inkább hozzáadtak.

- A Lila plüss mélykék díszítéssel kötete után a Préselt virágok életrajzi kötetnek tekinthető?

- A Préselt virágok nem életrajz. De egyik-másik mellékszereplő - általam ismert - története úgy, vagy majdnem úgy igaz, ahogyan megírtam. Például Gyuszié, Emilé. Ők a valódi nevükön szerepelnek, akár csak Pirike unokanővérem. Vannak viszont a könyvben olyan nevek, amiket nem tudok emlékemben élő konkrét személyekhez kötni, de ezeket a neveket olyan sokszor hallottam otthon és mindig pozitív zöngékkel, (például Varga Petyus, Kapcsándy Bella), és különben is olyan jó a hangzásuk, hogy nem mondtam le róluk. Ami pedig a szüleimet illeti... Nos, velük kapcsolatban az a furcsa helyzet , hogy történetük fővonala, tehát hogy honnan indultak, milyen úton haladtak, hová érkeztek, az igaz. De mivel a döntéseik, cselekedeteik érzelmi hátteréről vendégeinknek is csak ritkán és szűrve beszéltek, amikor könyvemben a cselekmény folyamatossága megkívánta, a kisebb epizódokat kénytelen voltam karakterükből és persze korábbi tapasztalataimból következtetve kitalálni. Apám egyszer, a fiatalkoromban az anyámról írt novellámról mondta: ez a kitalált történet attól igaz, hogy a miliője, a „levegője" valósághű. Remélem, így van ez a Préselt virágokban is.

- Honnan jött a kötet címe?

- Hölgyek körében régen divat volt az életük boldog pillanataira emlékeztető virágot lepréselni, szimbólumként az "örökkévalóságnak" megőrizni. Rózsát a csokorból, amivel a nagybetűs Ő szándékozott meg, kifejezni gyengéd érzelmeit, vagy azt a szál pipacsot, amit meghitt sétájuk közben letépve játékos hódolattal átnyújtott. Könyvem írása közben, amikor ahhoz az epizódhoz értem, hogy a kislány véletlenül megtalálja anyja egykor legkedvesebb, de az apja által a padlásra száműzött olvasmányainak, a Kaffka Margit regényeinek lapjai közül kihullott préselt virágokat, nekem, a 6. ikszen túli krónikásnak az jutott eszembe, milyen sok szomorúság is belerakódik az évek során a szép emlékeket őrizni hivatott, hártyavékony, porladó szimbólumba. S hát nem olyanok a könyvem szereplői, életük történetei is, mint a préselt virágok? Régi, törékeny emlékek. Nehéz ezt kifejezni szavakkal, de a kiadó grafikusa is erre az érzésre gondolhatott, amikor szándékosan rajta hagyta a könyvem borítóját díszítő, apámat katonakorában ábrázoló fotó sarkain a tépett ragasztószalagokat. Rögzített, megőrzött emlékek...

- Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie az írás, anyaggyűjtés során?

- Írás közben a nehézséget számomra a források bősége jelentette. Én, aki ismertem szereplőim életét, tudtam, mi lett velük, szinte szenvedtem attól, hogy történetüknek csak egy részét írhattam meg, amit a könyvbeli időkeret megengedett. Ezért találtam ki a Függeléket, de meglepetésemre ez még csak fokozta „szenvedésemet", hiszen a történetek minden egyes újabb része folytatni szerette volna önmagát.

Persze, hogy folytatom. Ha nem is pontosan onnan, ahol a Préselt virágokat abbahagytam. Hát mikor merüljön bele az emberlánya a mesélésbe, ha nem akkor, amikor már tudja amit fiatalon nem vett észre: az élet attól érdekes, hogy sokrétű.

- Mi győzte meg, hogy az első kötete kiadójánál maradjon? Milyen tapasztalatokat tud megosztani a hasonló műfajú kötetek szerzőivel?

- Már az előző könyvem napvilágra kerülésével kapcsolatos együttműködésünk közben is azt tapasztaltam, hogy munkájuk szakmailag színvonalas, gyors és megbízható. Ebben a mostani, a fotók közreadása miatt számomra bonyolultabb közös munkánkban pedig, lévén, hogy az online térben úgy mozgok, mint elefánt a porcelánboltban, a kiadó munkatársainak másik erényét, a türelmességet is megtapasztaltam.

- Az említett folytatásról el szabad már árulni valamit? Milyen irányba folytatja a múlt feltárását?

- Következő könyvem címe az lesz: Nap utca 1. Első fejezetének címe: Az erdész lánya. Második fejezetének címe: A legvidámabb barakk. Ez utóbbi tulajdonképpen egy szocialista vállalat sírkőgyártó részlege. (Postacíme a valóságban is Nap utca 1.) A könyv szereplői a sírkőgyár irodistái, vagyis a hatvanas évek Magyarországán az uralkodó feudális közgondolkodásnak és az azzal ellentétes kényszerű társadalmi elvárásoknak egyaránt megfelelni akaró "dolgozó nők". Nem tudom, mikor készül el, mert ez lesz az első olyan könyvem, amit csak olyankor írok, amikor kedvem lesz hozzá.