Bartók: Hegedűversenyek - Renaud Capuçon

Vissza a címlapra
Bartók: Hegedűversenyek - Renaud Capuçon

Miután nagy sikerrel játszotta Bartók I. szonátáját Martha Argerich társaságában, a francia sztár-hegedűs - az ő szavaival fogalmazva - „a két hegedűverseny egészen különleges univerzuma" felé fordult. Az így megszületett megragadó élményt kínálja a Warner Classics új kiadványa CD és 33-as vinyl lemez formátumban egyaránt.

Bartókot játszani minden művész számára meglehetősen problematikus vállalkozás. Nemcsak technikailag, hanem a mögöttes tartalom miatt legalább annyira. Nyilvánvaló, hogy minden alkotó műve mögött - még belemagyarázások nélkül is - felsejlik egy másik valóság is, mint amit első hallásra gondolnánk; de Bartók művészete egyszerre nagyon mélyen magyar és ugyanannyira mélyen nemzetközi is, és jó esetben a magyar népzenén felnőve, magyar füllel hallgatva számunkra mások a hangsúlyok.

Régóta megy a vita, hogyan szabad játszani Bartókot: de mivel Bartók Béla művészete már az első perctől internacionálissá lett, és azóta is az a legnagyobb művészek által - azt hiszem, a válasz csak az lehet, hogy bármilyen szuverén művészi megközelítés megállja a helyét, csak színvonalas legyen. Itt van például ezen a lemezen az 1907-ben Geyer Stefinek írt szerelmi vallomás: az I. hegedűverseny, mely csak fél évszázaddal később, a művésznő hagyatékából vált ismertté. Mellette pedig a Székely Zoltánnak harminc évvel később komponált II. hegedűverseny - mely a bartóki életmű egyik csúcspontja: Beethoven, Mendelssohn és Brahms hegedűversenyének szintjén beszélnek róla.

Bartók zenéje a magyar népzenéből, magyar hangulatokból is táplálkozik - de ezzel együtt Bartók az egyik legnagyobb XX. századi zeneszerző. Másképpen kezeli a magyar zenei örökséget, mint Kodály vagy Weiner - ezért a nagyközönség számára talán nehezebben értelmezhető, a korszak nemzetközi trendjeibe illeszkedik. Bartók túllépett a neoklasszikus formákon, a kor egyik legnagyobb hatású újítója lett. Minderről tisztán és világosan árulkodik ez a két hegedűverseny: az I. késő romantikusan népies világa mellé egy avantgárd elemekkel telitűzdelt, erőtől duzzadó II. társul.

Renaud Capuçon letisztult, logikus játékkal érteti meg és tárja fel ezt a két különböző világot a hallgató előtt. Leheletfinom líraiságától, melankolikusan ábrándos hegedülésétől messze áll az a fajta rusztikusabb megközelítés, melyet az ötvenes évek nagy hegedűseinek Bartókjában, vagy esetenként a született magyar hegedűsök felfogásában hallunk. Renaud Capuçon játéka olyan áttetsző, mint a tiszta víz, úgy építi fel az érzelmeket, úgy enged belátni a zenei szövet mögé, mintha vigyázva fellebbentene egy áttetsző tüllfüggönyt.

Renaud Capuçon előadásában Bartók két hegedűversenye talán megközelíthetőbb, könnyebben érthető - ámbár a szépség sosem fedi el az érzelmi töltést, nem oltja ki a drámaiságot. Magas szinten megteremtett egyensúly ez, melyet kiváló partnerként az egyik legjobb európai zenekar: a Londoni Szimfonikusok - vezető karmesterük: Francois-Xavier Roth vezetésével csak tovább erősítenek és színeznek. A szólista és a zenekari szólisták - példának okán a fúvósok - egyes esetekben szinte kamarazenei együttműködése kitágítja, másfajta megközelítésbe is helyezi a jól ismert versenyeket.

Komlós József JR